Sillye Jenő - Kovács Gábor: Keresztút

Sillye Jenő - Kovács Gábor: Keresztút (1977 - 1991)


1. I - Pilátus
2. II - A kereszt
3. III - A bukás
4. IV - Mária
5. V - Simon
6. VI - Gyolcs
7. VII - Megint elestél
8. VIII - A siránkozók
9. IX - A porban
10. X - Mezítelenül
11. XI - És mégis Ő
12. XII - Beteljesedett
13. XIII - József és Nikodémus
14. XIV - Kő

KERESZTÚT

Zene  Sillye Jenő, Szöveg  Kovács Gábor
(1977)


I. Pilátus

Hallgat a Bárány,
egy szava sincsen,
kacag a bálvány,
meghal az Isten.
Kacag a bálvány:
megölted Őt!
Hallgat a Bárány
a kés előtt.

Hozzatok vizet, hadd mossak kezet!
Ki ezért fizet, az nem én leszek!
Van mentség bőven, mindenre van ok!
Vigyétek tőlem, én tiszta vagyok!

Nem menekülhetsz,
úgyis tudod,
vízbe merülhetsz,
le nem mosod,
tűzbe merülhetsz,
poklok ölére,
nem menekülhetsz:
rajtad a vére!

Marasd lúgokkal,
égesd savakkal,
pengő húrokkal,
ékes szavakkal,
nincs hely a földön,
hol el ne érne,
benned a börtön:
rajtad a vére!

Hallgat a Bárány,
egy szava sincsen,
kacag a bálvány,
meghal az Isten.
Hunyt szemed árnyán,
lelked előtt
hallgat a Bárány:
megölted Őt!

II. A kereszt

Tudd meg, Jézus, valami szépet
akartam volna tenni érted,
tündökölni, ahogy kívánod,
meghódítani a világot.

Tudd meg, Jézus, csalódtam benned,
hidd el, semmi értelme ennek:
megingott a talaj alattad,
életed a romlásnak adtad.

Én lelkesedtem és lobogtam,
de most itt látlak elhagyottan,
itt látlak válladon kereszttel.
Én más úton mennék: eressz el!

Miért nem szólsz? Csak nézel énrám,
keresztedet vonszolva némán,
te óriási, szótlan árnyék,
örülnél, ha én is így járnék?

Miért nem szólsz? Csak nézel egyre!
Mennék én veled föl a hegyre,
csak ne a Gyehennába élve,
csak ne a Koponyák Hegyére!

Csak tudnék elfordulni tőled!
Elfelejteni, hogy megölnek!
Csak ne látnám folyni a véred!
Ne látnálak, ne szeretnélek!

Tudom, mit mondasz, véres árnyék:
egy kereszt mindenkire vár még,
mindenki találkozik egyszer
a megfeszített Szeretettel!

Nem lehet téged kikerülni,
nem lehet tőled menekülni,
tenélküled mindenki árva,
megyek, Uram, a Golgotára!

III. A bukás

Fehéren izzó fájdalom:
a mindenség a válladon,
húsodba tép az ostor.
Gyötrelmes minden mozdulat,
barmok módjára hajtanak,
az utca népe mocskol.

Remeg és csuklik már a láb,
káromkodnak a katonák:
eléjük hullsz a porba.
Lehettél volna óriás,
népek királya, Messiás 
most eltapos a csorda.

Lehettél volna hadvezér,
de nem kellett a jó acél,
a kardot összetörted,
megbocsátás és szeretet
a keresztútra vezetett:
most csókolod a földet.

Csókolod, vérző Szeretet
a gőgtől duzzadt szíveket,
az ember-lét fekélyét!
Megtörten leszel még nagyobb,
a porból fényed rám ragyog,
áttöri sorsom éjét!

IV. Mária

Fekete felleg az égen 
egy asszony talpig feketében 
egy asszony arca kiégve, sötéten
a fájdalom fekete ködében,
a fellegeknél feketébben 

Fekete csapba az ég!
Mária, győzöd-e még?
Szívedre hull a sötét!
Hitedet őrzöd-e még?
Föléd a téboly terjeszti ködét!
Mária, győzöd-e még?

Valamikor azt mondtam: igen,
történjék velem szavaid szerint 
most is azt mondom: igen,
mikor a lelkem a poklokon kering,
azt mondom: igen,
a halál útveszőiben,
kénköves völgyeiben
azt mondom: igen,
szívem, Uram, kezedben pihen,
azt mondom: igen,
örökre igen,
történjék minden szavaid szerint!

V. Simon

Egy darabig egymás szemébe néztek,
az, aki várta a halált,
meg aki éppen arra járt.
Délfele járt, a nap perzselve égett,
sejtelmek csöndje nyomta a vidéket,

egy darabig egymás szemébe néztek
és Simon átvette a fát
és némán cipelte tovább
és érezte a forró verítéket
és a szívén egy forró, nyílt seb égett:

mert egy kicsit egymás szemébe néztek:
az, aki várta a halált,
meg aki éppen arra járt.

VI. Gyolcs

Egy véres arc
és semmi más.
Egy arc, mely végleg összeomlott,
egy tövisek szaggatta homlok
és semmi-semmi más.

Egy puha gyolcs
és semmi más.
A szánalom könnyezve, térden,
a gyolcs a szánalom kezében
és semmi-semmi más.

Egy puha gyolcs
és semmi más.
Egy véres arc
és semmi más.
Csak ne sikolts, mert belehalsz,
egy puha gyolcs, egy véres arc
és semmi-semmi más.

VII. Megint elestél

Az ember mindig elesik.
Fölemeli arcát a fénybe,
aztán megbotlik egy kicsit
és odalesz minden reménye.

Az ember mindig elesik.
Évek és évezredek óta
sötét hatalmak leverik
megkínzott arcával a porba.

Az ember mindig elesik!
Emberfia, miközénk jöttél,
vonszoltad a föld terheit,
most megpihensz a földi rögnél.

Kit a fájdalom leterít,
odaesik, ahova estél:
az ember mindig elesik,
így lesz veled örökre testvér.

VIII. A siránkozók

Meggyászoltak, megsirattak,
úgy bizony, Uram,
sírtak, sírtak mindannyian
nem magukért, csak miattad,
úgy bizony, Uram.

Jeruzsálem leányai, ne engem si