SÓVÁR
Eperjestől délnyugatra épült Sóvár, egy oly nevezetes hegyen, amelynek sóforrásai vannak. A krónika szerint az itt ásott sóból hozták a tótok Árpádnak a meghódolás jelét.
Minden várhoz elég történeti rege tapad, magyar zamatú regék, és nem efféle "fehér asszonyok", akik közönségesen minden európai várban kisértenek, nyíllal lelőtt lantos szelleme, az ablakból kiugrott várkisasszony nyugodni nem tudó lelke, börtönben igazságtalanul agyonnyomorgatott hősök árnyéka. Ezeket hagyom én a holdkóros poétáknak.
Egyes apró históriák érdekelnek engem, a Thurzó György lakodalmi meghívója Lietva várába, amelyet lóhátas dobosok hirdettek szerteszét:
"Hivatalos rá mindenki s egy álló évig tart." (Az öreg elődök is értették ám az úri tempót.)
Kisvárda várában az utolsó Krucsay lefejeztette a feleségét, mert az anyának érezte magát s a Krucsay-családra egy jóslat nehezült, hogy az utolsó Krucsay el fogja az országot árulni. Krucsay Márton uram tehát azt gondolta: "Én az országot el nem árulom, hadd legyek hát én az utolsó Krucsay." Nem is lett a jóslatból semmi.
Palota várában (ahol Ujlaki volt az úr) egyszer igazságos Mátyás is megfordult, akinek kedvenc eledele, a csuka is ott volt a fogások közt; a várúr nagynehezen fogatott néhány csukát Csóron. A csuka máját azonban nemcsak a király szerette, hanem a pákosztos szakácsné is, minélfogva máj nélkül adta fel a halat az asztalra. A király behívatta ebédközben s megkérdezte:
Hol van ennek a csukának a mája?
A szakácsné elvörösödött, de csak egy percre, pergő nyelve gyorsan talált mentséget:
Csóri csuka, nincsen mája.
Mire a király ép oly hirtelen felelte:
Palotai pálca, nincsen száma.
Ahogy várról-várra ugrik a képzelet, mindenütt megvillan egy s más, ami megemlékezésre érdemes. Csak egy-egy morzsa mindenütt. De összerakva mégis a multak hű képét adja.
Most azonban maradjunk egyszerűen Sóvárnál, amelyet László király 1285-ben Micbán Simon fiának, Györgynek adományozott, aki nemcsak a tatárok ellen küzdött vitézül, hanem Ottokár cseh királynak is hátához szabdalta a kardját.
Nagy vitéz volt, lantosok énekelték tetteit, amelyek közt nem a legutolsó, hogy Konrád német császárt is megkergette.
Urad vagyok - szólt Konrád, mikor a csata hevében Micbán Györggyel összeütött.
Eb ura vagy, fakó! - szólt vissza Micbán s leütötte a császár fejéről a sisakot s még fakó színű hajából is leszelt éles acéljával egy ostorhegyre valót.
Szerette volna játékul hazavinni a gyermekeinek, de még akkor nem voltak. Bezzeg lettek azután.
A krónika ezt ilyeténformán adja elő:
Egyszer alamizsnát kéregetett egy koldus asszony Sóváron. A várúrasszony igen kegyes és jószívű teremtés volt, aki szívesen osztott szegényeknek alamizsnát, - de a koldusasszony két gyermekét, újszülött csecsemőket, ringatta éhségtől kiaszott karjain. Ikrek voltak az ártatlanok.
Az iker-szülést a kor, és így Micbánné is, becstelenségnek tartotta.
A dajka azonban megsajnálta a hat szép gyermeket, egy halász gondjaira adta és visszament jelenteni, hogy mind a hat fiút a vízbe dobta.
A szerencsétlen anya, aki a szégyennél inkább a gyilkosságot választotta, sohasem mosolygott többé.
Rémképek üldözték, látta fuldokolni gyermekeit s ilyenkor úgy tetszett, mintha a halál megmaradt egyetlen fia, Simon, után nyújtotta volna ki fagyos kezeit.
Nem, nem adom, - sikoltott álmában éjjelente.
Keserves esztendők teltek el. A lelkiismeret folytonosan kínozta, sokszor volt azon a ponton, hogy férjének mindent bevall, de bátorsága hiányzott.
A kis Simon nőtt, jól tudott bánni a karddal, kopjával, kitünően lovagolt s a tudományokból is kivett annyi részt, amennyit akkor a magyar úrfiak kivettek. (Biz azzal nem lehetne manapság oklevelet szerezni.)
De ehelyett az első ünnepélyes tornát pompásan megvívta, minek örömére nagy dáridót csaptak Sóváron.
Micbán szerette a halakat. A legszebb darabokat halászták ki s majd két mázsa volt a préda, amit egy deli halászlegény nagy könnyűséggel vitt a vállain.
A csatlósok éppen néminemű fegyverjátékot próbálgattak, mikor a halat átadta a halászlegény s ő is megemelt egy kopját.
Micbán hét fia hét nemzetség őse lett és pedig a Csapy, Bocskay, Szötér, Ráskay, Eszényi, Kövesdy és a sósvári Soós őse. (Ez a legutolsó familia még ma is él.)
1525-ben Sóvárt Katzianer János generális a Zápolya pártján levő Sósvári családtól Ferdinánd császár részére elfoglalta, de 1528-ban visszakapták.
A vár nemsokára Zápolyáé lett, akitől Ferdinánd elhódította s 5521 aranyért az eperjesieknek zálogba adta. A besztercei országgyűlésen ismét a Sóváriak kapták meg.
Végre 1547-ben császári paranccsal lerombolták.
Szamárpad Csatorna támogatása, elérhetősége:
/ szamarpadcsatorna
/ szamarpadcsatorna
#hangoskönyv #rádiószínáz #hangjáték #színház #audiobook #mikszáth #stirlitz #szamárpad #szamarpad #irodalom #erdély #felvidék #trianon
Информация по комментариям в разработке