Скачать или смотреть RR - Neked más kellett

Dalszöveg:

Ülök a sötétben, csendes a szoba, csak a szívem ver,
A gondolataim ordítanak, de kint minden néma lett.
A telefon kijelzőjén a neved még ott ég,
De már nem hívsz, nem írsz, és ez most mindent szét tép.
Emlékszem, mikor azt mondtad, én vagyok a mindened,
Most meg más karjában alszol, és csak én szenvedek.
Nem értem, hogy mi lett velünk, hova tűnt a hit,
A jövő, mit veled álmodtam, semmi lett,
Összedőlt, mint gyenge fal, s vele a régi hit.

Az éjjel nem hoz álmot, csak a múlt szorítja torkom,
Nem vagy itt, de még kísért az illatod,
A párnán ég, s bennem tombol a pokol.
Minden perc egy emlék, minden perc egy tőr,
Szívembe váj, hogy mással ébredsz, és rám már nincs időd.
Azt mondtad, féltesz, azt mondtad, szeretsz,
De az igaz szerelem nem omlik össze ilyen könnyen, nem felejtesz.
Most én vagyok a hibás, mert hittem benned vakon,
Te csak játszottál, míg én meghaltam lassan,
Nap nap után, a csendben, hangtalanul, halkan.

Neked más kellett, nem egy szív, ami érted dobban,
Nem lélek, ki omlik szét, ha nem vagy ott, angyal.
Én hittem bennünk, de te csak a fényt kerested,
Én maradtam az árnyékban, ahol a fájdalom vezetett.
Neked más kellett, valaki, ki nem szeret igazán,
Csak csillog, mint az éjben a hamis gyémánt.
Én adtam mindent, mégis üres lett a kezem,
Most már látom, az igazság: te sose voltál velem.

Emlékszel, mikor sírtál, és én fogtam a kezed?
Most meg röhögsz valaki másnak, és engem feledsz.
Hónapokig nem ettem, csak cigivel aludtam el,
És minden reggel ugyanaz: miért nem lehetek melletted?
A barátaim mondták: „engedd el, nem érdemel meg”,
De hogy engedjem el azt, akiért mindent felégettem?
Minden dalban téged hallak, minden zajban ott a hangod,
És minden tükörben téged látlak, mikor önmagam keresem, mint egy bolond.

A fájdalom nem múlik, csak csendben átalakul,
Már nem sírok, csak belül égek, mint egy kihűlt hamu.
Néha azt hiszem, túlléptem, de jön egy pillanat,
Mikor hallom a neved, és összetör újra az a darab.
Nem tudom, ki vagy most, és már nem is érdekel,
Mert aki eldobja a szívet, az nem ember, csak egy félelem.
És mégis, valahol bennem ott egy apró darab,
Ami remél, hogy egyszer majd fájni fog neked is, ahogy nekem fájt az a nap.

Neked más kellett, nem egy szív, ami érted dobban,
Nem lélek, ki omlik szét, ha nem vagy ott, angyal.
Én hittem bennünk, de te csak a fényt kerested,
Én maradtam az árnyékban, ahol a fájdalom vezetett.
Neked más kellett, valaki, ki nem szeret igazán,
Csak csillog, mint az éjben a hamis gyémánt.
Én adtam mindent, mégis üres lett a kezem,
Most már látom, az igazság: te sose voltál velem.

Most már nem haragszom, nem várok többé rád,
Nem hívom a múltat, nem keresem a hibát.
Megértettem, hogy nem veszítettem semmit,
Csak levettem magamról a múlt szoros láncait,
A fájdalom tanít, nem felejt, csak formál,
És most először érzem, hogy tényleg szabad vagyok, talán.
Nem kell, hogy szeress, nem kell, hogy sajnálj,
Mert a szívem megtanulta, hogy a valódi szerelem nem fáj.

Neked más kellett, és most meg is kaptad,
De ne hidd, hogy boldogság az, amit hazudtál magadnak.
Én elengedlek, nem gyűlöllek többé,
Mert ami elmúlt, az már csak emlék, nem kötéllé.
Én megtörtem, de újjá is születtem,
És most először magamat szeretem.
Te meg maradj a fényben, ami vakít, de üres,
Mert az igazság végül mindig győz, és most először — nem te nyersz.