Скачать или смотреть Ha csend marad

Ez a vers egy belső szakítás története, nem két ember harcáról, hanem arról a pillanatról, amikor egy kapcsolat érzelmileg már jóval a kimondott vég előtt megszűnik létezni.

A lírai beszélő nem vádat fogalmaz meg, hanem önvallomást tesz. A szöveg központi gondolata az, hogy az ellenséggé válás sokszor nem hirtelen történik — hanem lassan, kimondatlan szavak, elhallgatott érzések és elmaradt közeledések következményeként. A vers visszatérő motívuma a csend, amely itt nem nyugalmat, hanem távolságot és érzelmi elszigetelődést jelent.

A képek végig melankolikusak és személyesek:
a város zaja elnyeli a hangot, a repedt harang visszhangja a múlt fájdalmát hordozza, a hó és a tél pedig az érzelmek kihűlésének szimbólumává válik. A beszélő nem hősként jelenik meg, hanem sérülékeny emberként, aki nem rombolni akart, csupán kapcsolódni — mégis elveszett a másik szemében.

A refrén érzelmi csúcspontja az a felismerés, hogy a fájdalom kölcsönös volt, még ha ezt egyik fél sem merte időben kimondani. Így a vers nem hibást keres, hanem megértést: azt a későn érkező felismerést, hogy mindkét fél ugyanabban a csendben sérült meg.

Hangulatában a mű egy búcsú utáni tisztázás, egy késői őszinteség, amely már nem változtat a múlton, de értelmet ad neki. Az outro különösen emberivé teszi a szöveget: a beszélő elismeri saját félelmét és tévedéseit, ezzel lezárva az érzelmi utat.

Összességében a vers témája:
elvesztett közelség, kimondatlan érzelmek, és az a fájdalmas felismerés, hogy néha nem a gyűlölet választ el embereket, hanem a hallgatás.

@H.G.M.Gabóca


„Ha csend marad utánam”


Ha csend marad,
utánam egyszer,
Ne mondd,
hogy nem szóltam neked.
Csak túl halkan kértem tőled,
egyetlen tiszta percet.

Nem voltam több
egy megtörött hangnál,
Mit elnyelt a város zaja.
A fény mögött árnyék állt,
S az voltam én, maga.

Nem akartam háborút,
Csak valakit, ki átölel.
De a kimondatlan szavak
Falakat emelnek fel.

Ha ellenség lettem szemedben,
Talán már rég az voltam benned.
Nem gyűlöletből lettem más —
már nem maradt kapaszkodás.
S ha rám hull minden néma vád,
Mondd ki végre: neked is fájt!

Egy hang még visszhangzik,
Mint repedt harang a télben.
Nevem suttogja még a múlt,
helyem nem talál a fényben.

Az ígéretek csendesültek,
mint sötétben az éjjelek.
Amit szerettünk valaha,
néma hó ma, a hideg télben.

Nem voltam tűz, csak parázs,
Mit rossz szél sodort tovább.
És mikor végre lángra kaptam,
Már nem maradt, ki vigyázzon rám.

Ha ellenség lettem szemedben,
Talán te is elvesztél bennem.
Nem rombolni akartam én,
Csak ne maradjon egyedül az éj.
Ha rám hull minden néma vád,
A csönd is tudja: nekem is fájt.
Hidd el!
Ha újra kezdeném,
Veled futnék el.
De akkor sem jönnél,
Hiába kérnélek fel.

Ha ellenség maradok neked,
Őrizd meg legalább a nevet.
Nem hős voltam, nem végzet.
Csak valaki, ki túl mélyre nézett.
Ha csend marad utánam majd,
Emlékezz: én is féltem —
csak másképp éreztem,
ma már elkerülném, látva a bajt.

H.G.M.Gabóca
2026.02.16.